Időről-időre elmegyek a román hegyekbe hószán túrát vezetni. Négy dolog vezérel.

Egy: számomra is feltöltődést ad a szép havas táj. Erre szükségem is van a 25 éves outdoor szakmában eltöltött időm miatt

Kettő: látom azt a hihetetlenül erős közösségformáló, személyiségfejlesztő hatást, amit emberekre, családokra, cégekre gyakorol ez a programunk

Három: imádom a technikát, magát a hószánozást

Négy: folyamatos kihívást jelentenek az állandóan változó körülmények, ez éberen tart, közben észrevételeimmel segítem üzletágunk munkáját

Ahogy eddig is, a mostani alkalommal is elnéztem a szokásos esti közös vacsorát, ahol a különböző emberek, csoportok találkoznak. Az „újak” kérdezik a „veteránokat”. Milyen volt?, Mire kell számítani?

Persze mi mindent elmondunk, de mégis más ezt olyantól hallani, aki hasonlóan először éli át mindazt az ismeretlent, ami még előttünk áll. Nem is kell kétszer mondani, jönnek a sztorik. Amikor itt elakadtunk, amikor ott felborultunk, amikor azt sem tudtam az elején, merre megy a hószán, amikor elállt a szavam a látványtól, mikor „leástuk” magunkat a hó alá a kunyhóba az ebédhez, ahol aztán hirtelen terülj-terülj asztalkámat csináltak a túravezetők, amikor fáztam, és kaptam kéz- és láb melegítő párnát, amikor kölcsön adtam a plusz pulóverem egy ismeretlennek, amikor medvenyomot láttunk……..

Itt minden teljesen természetesen, őszintén, és erőlködés nélkül történik, amit manapság úgy hívunk: csapatépítő, személyiségfejlesztő tréning, story telling.

Ennyi, szakmában eltöltött év után nem tudom nem észre venni a párhuzamot a hószánozáson ösztönösen történtek, illetve a mesterségesen előidézett élethelyzetek között. Jó látni, hogy amin a tréningeken annyit dolgozunk, az itt teljesen természetesen magától jön, és ezt észre is veszik a résztvevők anélkül, hogy mi tudatosítanánk bennük.

A cégek esetében persze sokkal hatékonyabb ha feldolgozzuk az itt szerzett élményeket, tapasztalatokat, de az itt átélt közös élmény is különösen közösségformáló.

Hadd osszak meg egy történetet:

Még nagyon az elején, amikor jómagam is kezdő hószános voltam, és nem ismertem jól a hegyet, megkeresett egy tréner, hogy szeretne egy csapatépítő tréninget szervezni a megbízójának. Mondtam, semmi akadálya!

Erre ő próbálta beépíteni az extra elemeket a túrába, ami „normál körülmények” között lenni szokott, hogy olyan helyzeteket idézzünk elő, ami együttműködést igényel. Azt már az addigi tapasztalataim alapján is tudtam, hogy semmit nem lehet előre tervezni, mert minden, mindig az adott körülményektől függ: milyenek a hóviszonyok, milyenek a látási viszonyok (köd, felhő), mennyire ügyes a csapat, stb.

Úgyhogy próbáltam meggyőzni, itt nem kell semmit mesterségesen előidézni. Egyszerűen nem is megy másképp. Csak ha odafigyelünk egymásra, kérés nélkül segítünk, gyorsan alkalmazkodunk, és betartjuk a fontos szabályokat. Hát, nem sikerült! Mármint meggyőzni……….

Úgy döntöttünk, kijön velünk megnézni egy túrát, és eldönti maga, igazam van-e. Azon a bizonyos napon minden összejött, ami miatt le akartam beszélni a „kreált problémákról”. Nagyon mély volt a hó, esett is folyamatosan, illetve hol felhőben voltunk, hol jók voltak a látási viszonyok. A túra során szinte folyamatosan segítenünk kellett a résztvevőknek. Hol elakadtak, hol felborultak. Ilyenkor persze a borulásnak nincs komoly veszélye, mert kis sebességgel történik, és a puha hó miatt nem üti meg magát az ember. Menet közben többször útvonalat kellett módosítanunk a méteres hótorlaszok, és a köd miatt. Történt aztán, hogy az egyik hószán hirtelen megállt. Nem is tudtuk beindítani. Ezért átadtam az én gépem, kértünk telefonon segítséget, a túra ment tovább, mi a tréner kollégával ott maradtunk, és vártunk a csere hószánra. Meg is érkezett negyedóra múlva. Igen ám, de addigra olyan köd lett, hogy a látó távolság 10m alá csökkent. Így ketten ültünk a gépen a hegyen, és fogalmam sem volt merre induljak el. Ezen a magasságon már növényzet sincs, ezért a térérzet is cserben hagyja az embert. Nagyon nehéz megítélni hol van a fent és a lent. Csak hó és köd mindenütt. Mint mondtam, akkor még kezdő hószános voltam, helyismeretem sem volt, és csak a túravezetőnknél volt GPS. Tudtam, hogy több helyen több száz méteres szakadékok vannak. A hegyen nem maradhattunk, ezért elindultam. Próbáltam követni a gyenge nyomokat, de a folyamatos hóesés és a köd miatt azok már alig látszottak. Egyszer csak kiszúrtam előttem egy jellegzetes kiálló követ, ami után tudtam, hogy egy százméteres letörés jön, amin ha lemegyünk, visszajönni már nem tudunk. Visszafordultam. Közben, persze próbáltam nyugalmat sugározni, hogy a tréner srác ne essen kétségbe mögöttem, elég ha belül én vagyok bizonytalan. Ő nyugodt maradt, de szerintem pontosan tudta mi a helyzet, ezért utólag is köszönet!

Valami szerencse folytán meghallottam, hogy motorosszánok közelednek. Egy kis izraeli csoport volt, egy székely srác vezetésével, akit jól ismertem. Megkérdeztem csatlakozhatunk-e hozzájuk? Persze ilyen körülmények között a hegyen ez nem kérdés, így a nap további részében velük túráztunk, és szerencsésen visszaértünk a hotelbe.

Ezek után elég gyorsan egyetértettünk abban, hogy a túra maga is elég kihívást jelent egy munkahelyi közösség számára.

Persze azóta sokat fejlődtünk (ez több mint 10 éve történt), és az ilyen nehéz helyzeteket is profin tudjuk kezelni. Még én is!

Azóta is, ha outdoor csapatépítő tréninget kérnek tőlem, és a hószán túra lesz a kiválasztott program, és szeretnének „extrákat”, akkor elmondom ezt a történetet.